Az Úr vezeti az egyházat

THULLNER ZSUZSANNA, MAGYAR KURÍR
  Az írás a 2014. évi (XV. évfolyam) 4. számban jelent meg.

Beszélgetés Alberto Bottari de Castello apostoli nunciussal

Egy évvel ezelőtt, március 13-án választották meg Ferenc pápát. „Érzékelhető volt az Úr jelenléte” – vallja erről a napról Alberto Bottari de Castello, Magyarország apostoli nunciusa.

– Milyen érzésekkel fogadta Benedek pápa lemondásának hírét és várta tavaly ilyenkor a konklávé eredményét?

– Amikor XVI. Benedek lemondott, éppen a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen voltam egy jogi konferencián, ahol De Paolis bíboros volt a meghívott vendég. Ott közölték telefonon, hogy lemondott a pápa és menjek vissza, hogy követhessem a híreket. Nagy meglepetést okozott mindenkinek, de tudjuk: a hit, az egyház iránti szeretet, az alázat gesztusa volt. Benedek pápával kétszer találkoztam személyesen nun­ciusként, és ő volt az, aki Magyarországra küldött. Min­dig nagy hatást tett rám embersége, kedvessége, atyai tekintete. Hitbéli, teológiai tanítása biztos pont az egyház számára. Ugyan­akkor jól érzéklehető az alázatossága: már a lemondásakor mondott beszédében engedelmességéről és tisz­te­letéről biztosította az új pápát. Tükröződött eb­ben belső szabadsága, hogy számára valóban Krisztus az egyház feje és központja, nem pedig a saját személye.

Az egyház életében a konklávé mindig kü­lön­le­ges idő. Nem külsődleges, politikai szempontból fontos, hanem azért, mert az Úr különleges jelenlétének ideje. Jelentősen más konklávé volt Benedek pápa lemondása miatt is. Nem voltak konkrét várakozások ben­nem, hiszen ahogyan a mondás is szól: aki pápaként megy be a konklávéra, az bíborosként jön ki. Bergoglio neve természetesen ismert volt ebben a környezetben, de nem a legesélyesebbek között tartották számon. Amikor Tauran bíboros kijött és elkezdte mondani az ismert mondatot: Annuntio vobis gaudium mag­num: habemus papam... Jorge Bergoglio, akkor nagy öröm lett úrrá mindenkin. Van pápánk, a bíborosok két nap alatt dön­tésre jutottak. A kö­vetkező fél óra sokatmondó volt: ahogyan az új pápa megjelent, ahogyan üdvözölte az embereket, ahogyan Róma püspökeként mutatkozott be, aki Róma és a világ egyházával együtt akar járni az úton, amelyet az Úr mutat nekünk. Újfajta légkört teremtett. A konklávé eleve imádságos légkörben zajlik, az egyház hagyománya szerint is. És akkor a pápa azt mondta: maradjunk egy percig csendben és imádkozzatok értem. Nagy hatást gyakorolt rám, és azt hiszem, mindenkire az a teljes csend, ami betöltötte a Szent Péter teret az öröm pillanatában. Ér­zé­kel­hető volt az Úr jelenléte.

– XVI. Benedek pápa lemondása megrendítette a katolikus világot. Az idő mú­lásával pedig azt látjuk, mi­lyen szép együtt­működés, kapcsolat van Benedek pápa és Fe­renc pápa között. Mit gon­dol erről?

– Nagy tanítás a két pápa jelenléte. Amikor Ferenc pápának feltették a kérdést, hogy milyen kapcsolatban van Benedek pápával, azt válaszolta: olyan, mint egy nagyszülő a családban, hordozza a hagyományt, és bölcsességet is hordoz, a szeretet frissességét hozza el. Nem zavaró, hanem gazdagító jelenlét az övé. Nagyon szép ez a példa számunkra, miközben új dolog is, hiszen az utóbbi évszázadokban nem volt ilyen. A történelem során is csak egészen más kontextusban, konf­lik­tushelyzetben fordult elő, hogy két pápa volt egy­szer­re. Kettőjük között most nagy egyetértés van, annyi­ra, hogy Ferenc az első enciklikájában felhasználta, amit Benedek már elkezdett.

– Ferenc pápa nagy hatással van az emberekre, nem csak a katolikusokra, nem is csak a keresztényekre. Mi a különleges abban, ahogyan és amiről beszél? Mi az a titok, amiért az egész világ odafigyel a szavára?

– Személyes ta­pasz­ta­la­tából fakad a titka: ő mindig is pásztor volt, aki a nép között élt, villamossal járt, kapcsolatban volt az embe­rekkel, közel állt gondjaikhoz, ismerte reakcióikat. Nem egy szerepet ölt magára, hanem valóban ilyen. Közben pedig a jezsuitáknál nevelkedett, olyan képzésben volt része, amely nagy komolyságot és lelki oda­adást igényel. És ezzel párhuzamosan emberi közelségben maradt: valóban a világ plébánosa. Nem oktatni akar, hanem beszélni az emberekhez, átadni egy pozitív üzenetet. Az irgalmasság üzenetét közvetíti, az egyházat frontkórházhoz hasonlítja, ahol cselekedni, bátorítani kell, reményt adni az embereknek, nem pedig ítélkezni, vizsgáztatni. A szívhez szól. És arra hív, hogy legyünk jelen mindig, hiszen a frontkórházban nem lehet megpihenni. Min­dig készségesnek, fi­gyel­mesnek kell lenni. Erről mutat példát ő maga is, amikor az általános kihallgatás alkalmával több mint egy órát tölt azzal, hogy meg­álljon az emberek mel­lett és üdvözölje őket. Magához hívja a gyermekeket, közel áll mindenkihez, emberi közelségben, és ez jól érzékelhető. Fantasztikus!

– Ferenc pápa arra buzdítja a keresztényeket, hogy induljanak el a létezés peremvidékei felé. Mit jelent ez számunkra?

– A nagyböjt napjaiban Jézusnak azokat a mondatait olvassuk, amelyekkel arra hív, hogy vegyük fel ke­resz­tünket és kövessük őt. Ez a radikalizmus tehát alapvető fontosságú, bele van írva az egyház DNS-ébe. És amint látjuk, mindenki a maga módján éli meg. A pápa folyamatosan újra és újra ezt a példát állítja a keresztény ember elé. Személyesen is érint ez az üzenet. Volt egy olyan pillanat az életemben, amikor hívást éreztem, hogy hagyjam el a diplomáciát és misszióba menjek: tizenkét évet töltöttem Afrikában. Ott közvetlenebbül megéli az ember Krisztusnak ezt az üzenetét: menjetek, ne zárkózzatok be, hirdessétek az evangéliumot! Ha az első apostolok nem indultak volna el a Szent­föld­ről, nem érkeztek volna el Rómába és onnan nem mentek volna szerte Európába, Magyarországra is, akkor nem lenne az egyház sem. Ha nincs meg bennünk ez a misszionárius lelkesedés, akkor nem értünk valamit. Be akarjuk zárni azt a hatalmas szeretetet, amelyet az Atya táplál a világ iránt, holott meg kell újítani, ki kell tárni mások elé. A pápa ezt tanítja nekünk.


2017.
március 22.
Keresés a cikkekben: