Keresztek

KISS TAMÁS
  Az írás a 2014. évi (XV. évfolyam) 4. számban jelent meg.

Nagyböjti időben mindig szíven üt a győri bazilika szentélyének a látványa: a kifeszített nagy lila textilháttér előtt a keresztre feszített Krisztus. Körben a túlöltöztetett barokk pompa aranyangyalkákkal, szárnyas őrzőangyalokkal, monumentális sugárkoszorúkkal. Közöttük a ruhátlan, megalázott, kiszolgáltatott Istenember. Úgy érezzük, a fájdalmakkal megtört testet már csak a szögek tartják a kereszten.

Mikor Imre az utolsó estén belépett a faluház termébe, ahol a templombúcsút ünnepeltük, rögtön láttam, hogy valami nagyon nincs rendben vele. Mintha csak a teste jött volna be, s a lelkét otthon hagyta volna. Ténfergett jobbra-balra a jókedvű ünneplők között, mint a kutya, amelyik érzi, mindjárt jön érte a sintér.

Intettem neki, hogy üljön mellém. Nem faggattam. Ha valaki felett összecsapnak a hullámok, úgy sem beszél addig, amíg maga nem akar. Koccintottunk, s ahogy a szemébe néztem, meglepődtem: a mindig fürge, vidám tekintet helyén tompa ürességet láttam. Az volt az érzésem, most kész, ő már feladta.

Tudtam, hogy jó ideje anyagi problémákkal küzdött, sokaknak tartozott a faluban. A házra is nagy kölcsönt vettek fel, persze devizában, amit alig-alig tudtak törleszteni. Rengeteget dolgozott, hogy talpon tudjon maradni, s évekig sikerült is. De az utolsó hónapokban történt valami.

Sokat voltunk együtt ebben az időszakban. Egy nagyobb kiállítást rendeztünk, amiben ő volt a biztos háttér. Ezermesterként tudott falat építeni, villanyt szerelni, üvegezni, festeni. Amihez nem értett, ahhoz hozta az ismerőseit. Sokat beszélgettünk, mégis zárkózottnak tűnt egy ponton. Úgy éreztem, nagy terhet cipel, egyre elviselhetetlenebbet, amelyről, ha agyon­nyomja, sem tud beszélni.

Ott a teremben, ahogy néztem őt, éreztem, valami végzetes történt vele. Valami, amivel már nem tud mit kezdeni. Megtörtnek tűnt, megalázottnak, kiszolgáltatottnak. Határozottan az volt az érzésem, hogy valami vagy valakik kézben tartják őt. Nem is vettem észre, mikor állt fel az asztaltól.

Reggel a faluban még találkozott néhány emberrel, akikkel váltott néhány szót, majd elment. A kocsiját a Duna-parton találtuk meg pár nappal később, amikor a keresésére indultunk. Többen azt mondták, a folyónak ment. Én nem hittem, mindig iszonyodott a víztől. A faluban sem szeretett a tó partján dolgozni, amikor térkövezett, mert félt, hogy bele­esik. A legfurcsább az volt, hogy a kocsija szépen le volt mosva, kitakarítva.

A rendőrök is kijöttek. Mondtam nekik, hogy Imre furcsán viselkedett az utóbbi időkben, nagy bajban lehetett. Talán meg is fenyegették őt. Mivel nem talált gyanús nyomot, a rendőrség néhány hét múlva lezárta az ügyet

Hónapokig nem bukkant elő. Az emberek azt találgatták, mikor, hol veti majd fel a víz. Én biztos voltam benne, hogy él, nem hagyja itt a családját súlyos adósságok közepette.

Hetekkel később aztán a gátőr jelezte, hogy egy oszló holttestet talált az ártérben. A fölötte lévő ágról szakadt kötél lógott. Az ingéről ismertük fel.


2017.
augusztus 16.
Keresés a cikkekben: