Jézusra hangolva

SZÉKELYNÉ SZÉNÁSSY JUDIT
  Az írás a 2014. évi (XV. évfolyam) 1. számban jelent meg.

A 2013. november 9-én, a győri Szent Imre-templomban rendezett Ifjúsági találkozó előadója volt Bellovics Gábor jezsuita szerzetes. A program egyik szünetében beszélgettünk életének jelenlegi színteréről és előadásának főbb gondolatairól.

– Két éve beszélgettünk legutóbb. Mi újság azóta?

– Szeptember 15-én fogadalmat tettem és most már jezsuitaként jöttem ide vissza a Szent Imre-plébániára. Az első küldetésemet Miskolcra kaptam, ahol jelenleg Magyarország egyetlen jezsuita gimnáziuma van. Kollégiumi nevelőként 5-6. osztályos kisgimnazistákért vagyok felelős.

– Miért pont jezsuita lett Önből?

– Egyházmegyés papnak készültem Győrben és Rómában és nagyon sokat kaptam a képzésem alatt. Például itt, a Szent Imre-plébánián Balázs Tamás atya mellett eltöltött gyakorlatomat tartom az elmúlt 26 évem egyik legszebb tapasztalatának. A hosszú készületi idő alatt viszont rájöttem, hogy alapvetően arra vágyom, hogy közösségben töltsem az életemet Jézusban-társakkal együtt. Közösségünk nagy hangsúlyt fektet arra, hogy ne csak együtt éljünk, együtt dolgozzunk, együtt imádkozzunk, hanem arra is, hogy ismerjük egymást. Az ön- és Istenismeret egyaránt fontos számunkra. Keressük azt, hogy mi az a mód, ahol én személyesen megtalálom Istent. Ugyanis, ha nem találom meg az Istent az életemben, akkor nem lesz belőlem jó szerzetes…

– A mai találkozón súlyos, egy felnőttet is komoly próba elé állító témákról beszélt a fiataloknak: hit, rossz, remény, a kimondott szavak fontossága… – hogy csak párat említsek. Nem gondolja, hogy ezekhez a témákhoz már élni kell egy idő óta? Tapasztalások, kudarcok, élmények kellenek velük kapcsolatban, hogy az embert megérintsék. Várhatjuk-e ezektől a kisebb-nagyobb kamaszoktól, hogy őket is megszólítsák ezek a fogalmak?

– Való igaz, hogy nem várhatjuk el 12-13 évesektől, hogy teljes súlyukban éljék meg ezeket a kérdéseket, és azt sem, hogy kész válaszaik legyenek. Nekem magamnak sincsenek még sok mindenre. Éppen azt szerettem volna üzenni nekik, hogy nem is kell, hogy mindig biztos válaszokat adjanak. Még az sem tragédia, ha azt érzik egyik-másik időszakukban, hogy nincs szükségük Istenre. Szabad néha fellázadni, szabad haragot érezni, szabad néha nem megfelelni az elvárásoknak… Ettől nem leszek kevésbé keresztény, csupán őszintébb.

– Ön egyházi iskolában tanít, ahová elvileg és gyakorlatilag is talán olyan gyerekek járnak, akikkel a szülők törődnek, a legjobbat, a legtöbbet akarják nekik adni: angol­óra, zeneóra, néptánc, sport, no még egy kis csillagászat… és lehet, hogy pont ezeknek az agyonterhelt, folyamatosan teljesítménykényszer elé állított gyerekeknek gyógyító azt hallani néha, hogy nem kell mindig tökéletesnek lenni. Csak halkan súgom, hogy nekünk felnőtteknek is az!

– Igen, egyházi iskolákban különösen nagy a veszélye annak, hogy mi, „nagyokosok” azt sulykoljuk a diá­kokba, hogy mi mindent meg kell tennük ahhoz, hogy elfogadhatók legyenek… Ez nem biztos, hogy a legcélravezetőbb. Mi szeretett emberek vagyunk akkor is, ha éppen nem úgy csinálunk mindent, ahogy kell. Ezt megértetni és tapasztalattá formálni az egyik legfontosabb üzenetünk kellene, hogy legyen! Az Isten feltétel nélkül szeret minket – ha ez bizonyosságként él bennünk, akkor ez hálát ébreszt a szívünkben: s már nem csak azért akarjuk megtenni a jót, mert parancsba kaptuk, nem félelemből, hanem: viszont-szeretetből.

– Fiatalokkal foglalkozóktól hallom sokszor, hogy falba ütköznek, amikor ezt a korosztályt próbálják megszólítani. Mi lehet a járható út ön szerint?

– Én is még csak keresgélek. Azt már tapasztalom, hogy a cél érdekében először is nekem kell odamenni, ahol ők vannak. Egy darabig csak ott kell lenni közöttük. Aztán lehet, hogy pár hónap múlva már hajlandók azzal is szóba állni, amit én szeretnék átadni. De ehhez kell az például, hogy szünetekben közéjük menjek és ne a tanáriban kuksoljak. Afelé hajlok, hogy ha nincs valamilyen kapcsolat, ha nem fogadnak el engem, mint aki értük van ott, akkor nem lesz belőle nevelés. Akkor csak idomítás van, szabályok vannak, amik csak akkor és addig működnek, amíg én ott vagyok. Nevelés ott lehet, ahol kötődés van.

– Ehhez szavak is kellenek. Ezek fontosságáról is beszélt a fiataloknak a vak koldusról szóló példabeszéd kapcsán... Azt hangsúlyozta, hogy segítő emberekre mindenkinek szüksége van. Olyan segítőkre, akik odaküldenek Jézus elé gyógyulni.

– Így van. A másik fontos üzenete ennek a történetnek, hogy nekem, beteg embernek van szükségem arra, hogy megfogalmazzam azt, hogy mit is szeretnék. A csoda szinte már akkor megtörténik, amikor az ember ki tudja mondani, hogy nyomorúságos helyzetben van.

– Egy kicsit hadd mondjak ennek ellent. Gyógytornászként nap mint nap találkozom olyan embe­rekkel, aki számtalanszor kimondták már, hogy „Uram, add, hogy…”. És még mindig betegek.

– Nem mindegy, hogy mit értünk gyógyuláson. Nem biztos, hogy úgy gyógyulnak, hogy a testi bajuk elmúlik. Lehet, hogy ugyanolyan béna marad valaki, de a lelke gyógyul, rendeződik az Istennel való kapcsolata, megbékél önmagával, a világgal, remény költözik a szívébe. Remény, amely alapvetően nem azt az állapot jelenti, hogy arra várok, hogy minden jóra fordul. Hanem azt, hogy elhiszem, hogy mindannak, ami velem történik, annak értelme van, függetlenül a kimenetelétől.

– „Így is jó, meg úgy is jó” hozzáállással kellene élnünk – hallottuk az előadásában. Mit értett ez alatt?

– Azt, hogy szabad vagyok attól, hogy mi fog történni velem. Jelen esetnél maradva: jó lenne, ha meggyógyulnék, de úgy is jó, ha ez nem fog megtörténni.

– Mit jelent az, hogy szabad vagyok? Azt, hogy nem görcsölök miatta?

– Azt, hogy van bennem egy olyan erő, ami alapján ki tudom mondani, hogy nem azon múlik az én boldogságom, hogy ez vagy az így vagy úgy fog-e történni velem… Nem vagyok a feltételek foglya – ezért lehetek szabad.

– Jézusra hangolva – ez volt a mottónk ma. A Jézusra hangoltság pedig nem mindig csak örömmel párosul. Nem tudjuk azt, hogy miért van a szenvedés, de azt igen, hogy Ő is vállalta és ezért biztos, hogy van értelme, mert értelmetlenséget nem csinált. Ilyen nehéz helyzetekben talán nem az a megoldás, hogy arra várunk, hogy változzon meg a körülményünk, változzon meg a másik ember, aki nekem fájdalmat okoz. Inkább arra érdemes keresni a választ, hogy ebben a helyzetben mit akar nekem mondani az Isten.

– „Dolgokat bensőleg ízlelni”– ezt hasznos elsajátítanunk, mondta a hallgatóságának. Mit jelent ez?

– Ez egy Szent Ignác-i gondolat. Ő azt állította, hogy nem a sokféle ismerettől működik jól az ember, hanem attól, ha a dolgokat belsőleg ízleli. Nem elég tudást begyűjteni, engedni kell, hogy mindez hasson. Megfigyelni azt, hogyan hat rám, mit vált ki belőlem az az impulzus, ami ért?

– Annyi mindent tudunk már Istenről, Egyházról. Tele vagyunk dokumentumokkal, prédikációkkal, körlevelekkel, szinte mindent hallottunk már és mindeközben lehet, hogy észre sem vesszük azt, hogy talán az utóbbi hónapban nem is mozdult meg a szívünkben semmi Istennel kapcsolatban…

– Köszönöm a beszélgetést!

Sokat adott.


2018.
augusztus 16.
Keresés a cikkekben: