Hitvallás

A nyolcvanas évek második felében jártunk. Nehezen viseltük azt a zárt világot, de sejtettük, hogy odakint még nagyobb a bezártság. Már "főinteresek" voltunk, szobáink ablakai csak az égre néztek. No és a képek a falon... Csupa jó kép. (Köszönet érte az atyáknak!) Ezek jelentették a tágasságot. Akkoriban (már, vagy még, nem tudom) sejtettünk valamit a belső szabadságról. Az én akkori, éppen eléggé tágas szabadságom ezzel a könyvel kezdődött. Ebben a könyvben Carlo Carretto Foucauld atya imádságát elmélkedi végig, melyet a Kis Testvérek az "önátadás imájának" neveznek.

Valahogy közel került hozzám Carlo testvér, a Szahara végtelenségében sátrazó remete, ahogy ráborul az ég perzselő napjával és a csillagvilág végtelenségével. Láttam magam előtt, ahogyan megsüti egy kövön lapos kenyerét, amibe bőven kerül homok is, meg hamu is. Éveket töltött Istennel a sivatagban. Ezt a könyvét élete alkonyán szellemi végrendeletének szánta. Mintha csak útjelzőket akarna hagyni maga mögött. Bíztató, eligazító jeleket.

Az eltévedt ember szabadsága semmivel sem nagyobb, mint azé, akit falak közé zártak. Talán minden elidegenedésünk forrása az, hogy saját helyzetünket képtelenek vagyunk jól meghatározni.

Carlo testvér azt mondja: fogadjam el, hogy egészen kicsi gyermek vagyok, talán inkább csak magzat. Ha Isten Atyám, akkor én Isten gyermeke vagyok. Istengyermek. Az egész Világegyetem és a történelem anyaméhként hordoz. Gyermek vagyok egy tökéletlen világ ölén, mely a vajúdástól szenved. Életem története epizódok sorozata, melyek közvetlenül érintenek, érlelnek engem térben és időben, hogy mint Isten gyermeke megszülessek, s láthassam színről színre. Tökéletlenségem a magzat tökéletlensége, csak halálom után válhatok igazán azzá, akivé Isten megálmodott.

Nem láthatom, nem tudhatom őt, miként a magzat sem láthatja édesanyját, hiszen "benne élünk, mozgunk és vagyunk."

Charles de Foucauld:
Az "önátadás imája"

Atyám, Reád bízom magam,
Tégy velem úgy, ahogy Neked tetszik,
Bármi legyen is, megköszönöm.
Mindenre kész vagyok, mindent elfogadok.
Csak akaratod teljesüljön bennem
és minden teremtményedben,
más vágyam nincs is, Istenem,
szívem egész melegével,
mert szeretlek Téged,
és ez a szeretet késztet arra,
hogy teljesen Neked adjam magam,
mérték nélkül határtalan bizalommal
kezedbe helyezzem életem;
mert hiszen Te vagy az én Atyám!

Isten felelete a bennünk megfogant remény. Oktalan, megmagyarázhatatlan. A Szentlélek ajándéka, mely átvezet az éjszakán. "A remény a szakadék szélén fakad, amikor az ember megtapasztalja saját tehetetlenségét, úgy ahogy Izrael Babilonban, Jeremiás a ciszterna mélyén és Jézus a kereszten megtapasztalta."

Amikor már csak remélünk, bekucorodunk Mennyei Atyánk tenyerébe és megtanulunk imádkozni.

Isten a mi Atyánk, de mi nem akarunk olyanok lenni, mint a gyermekek. Nem akarunk kicsik lenni.

Inkább felfújjuk magunkat, mint egy hólyagot, ezért örök feszültségben élünk, mert mindig egy másik hólyaggal mérjük össze magunkat. Pedig testvérek vagyunk. Miért nem jó nekünk, hogy akkorák legyünk, amekkorák vagyunk? Egészen kicsik, "miként a gyermek anyja ölében".

Makó Zsolt

A Győri Egyházmegye lapja

VI. évfolyam 10. szám, 2005. október

Címlap + Impresszum + Levelezőlista + Archívum