Hitvallás

"Az egyháznak lépnie kell"
Az ünnep megtartó ereje
Talán a középkorból lépett elénk a csángó magyar kerámiaművész és népdalénekes Petrás Mária, aki sugárzó arcú madonnákat, Szent Családot, és kivirágzó feszületeket készít, hűséggel őrizve a világ valaha volt egységét? Az énekkel vezetett tárlat egy ragyogó, zamatos őszi napon méltó keretet adott az ünnepnek. Október idusán egy barátságos budai kertben találkoztunk Petrás Máriával és műveivel. Aki tudja, hogy mi az ünnep valójában, másoknak is képes átnyújtani az ünneplés képességét.

Petrás Mária hitvallása

A moldvai Diószénben születtem. Nálunk, a faluban imádságos harangozással kezdődött a nap, és azzal is ért véget. A családok gazdagságát 8-10-12 gyermek jelentette. Az ötévestől a legöregebbekig, mindenkinek nélkülözhetetlen szerepe volt. Hétköznap azért dolgozott az ember erővel és szorgalommal, mert előtte állt egy-egy ünnep. Az emberek kitisztították a lelküket, életüket, házaikat, istállóikat, óljaikat, kertjeiket, falujukat. Megbocsátottak egymásnak, misére mentek szép, ünneplő ruhában, és délután felkeresték egymást. Az ünnepek nagy örömben teltek. Mindent meg tudtak teremteni maguknak, úgy, hogy nem voltak senkinek a szolgái. Tudták, hogy mi a rendje a világnak, mert a nap, a hold, a csillagok, az idő járása és a mélységes Isten-hitük útbaigazította őket. Akármit nem cselekedtek, akármit nem ejtettek ki a szájukon. Névtelen szentek között nőttem fel, akik a seregnyi gyermekkel körülvéve tudtak énekelve fonni, szőni, gyönyörűen hímezni. Varázslatossá tudták tenni azt a nehéz világot. Böjttel és imádsággal, Szűz Mária erejével elmesszítették a testi-lelki bajokat. Az ő képüket szeretném példaként a világ elé tárni.

- Hogyan sikerül megőrizni a szüleitől kapott értékeket ma más körülmények között?

- Az alapvető értékeket nem az emberek adták, hanem valami Istenhez való ragaszkodás. Amit kapott az ember az apjától és az anyjától, annak a szentsége mindvégig elkíséri.

- Önnek könnyű otthon lenni bárhol a világban?

- Most már igen. Nem mindig volt ez így. Voltak nagyon-nagyon rossz időszakaim és tapasztalataim. Erdélyt nagyon szerettem. Hetvennégyben kerültem Erdélybe, és Erdély egy csuda világ volt akkor nekem. Elképzelhetetlenül csodálatos, gazdag lehetőségek tárháza tárult elém. Én egy olyan kis szegény faluból kerültem oda, ahol a megélhetés mindent felőrölt.

- Mégis úgy tűnik, mintha ez a mérhetetlen motívumgazdagság, amely műveiben megjelenik, a moldvai gyermekkorból származna.

- Nem a szegénység eredménye, hanem az a komplex világ hozta a maga változatlan értékeivel. Íratlanul szigorú, törvényes rendje és ideje volt minden cselekedetnek a gyermekkorom idején. Ez mindenképpen biztonságot tartást és kapaszkodót adott. Szellemi, lelki gazdagság ellensúlyozta a nyomort, mely felőrölte a mindennapokat. Kivéve az ünnepeket.

- Ez a harmónia már végérvényesen felbomlott?

- Moldvában már csak az öregek őrzik a régi rendet. Nem biztos, hogy megmenthető. Az emberekben kell történnie valaminek, ami arra készteti őket, hogy vágyjanak egy közösségbe, melynek igénye lesz ez a fajta rendezettség. Ez összefügg szerintem azzal, hogy visszatérjen az emberekbe a hit, és a vallás gyakorlása. Nem csak beszélnünk kell róla, vagy kinyilvánítani, hogy ezt az évet imaévnek deklaráljuk, mert ezeket a nagy deklarációkat tragikomikusnak vélem.

- A kisebb közösségek erejében hisz?

- Igen, a közösségek erejében, és az egyházban. Az egyház az egyetlen reményem. Olyan katasztrofális pillanatba került a világ, hogy már csak a hit segíthet. A politika nem alkalmas a megoldásra. Az egyháznak lépnie kell.

- Ünnepi pillanatokat ábrázolnak a művei is...

- Igen, szándékosan meg akartam örökíteni ezeket a felemelő pillanatokat. Mi gyerekként egész héten az ünnepet vártuk, hétköznapokon napkelettől napleszentülésig dolgoztunk. Szombaton délben abbahagytuk a munkát, készülődtünk a vasárnapra, mentünk gyónni, főztünk előre másnapra olyan étkeket, amelyeket el lehetett tárolni. Mi, gyerekek reggel elmentünk kismisére, a felnőttek később nagymisére. Az ünnepi mise két-három órás volt, és délelőtt nem is volt idő másra. Ebédeltünk, beszélgettünk, és estefelé megint mentünk vecsernyére. Ez egy nagyon szép gregorián szertartás volt, amiből mi, gyerekek persze nem értettünk szinte semmit, de átéltük teljes lelkünkkel. Olyan jó volt énekelni, hogy úgy éreztük, hogy együtt felemelkedünk, szétrepedésig énekeltünk, az a nagy tömeg hangosan és emelkedetten zengett, fel az égig.

- ...

- Az ünnep fontos volt nekünk, ezért idézem vissza újra és újra. Nem a mindennapi munka, a kapáló asszony az érdekes számomra. Más okból is szeretem az ünnepet megjeleníteni, s ezt nem szívesen idézem fel, mégis most elmondom. Moldva elrománosításáról van szó. Én azt gondolom, hogy ez azért sikerült, mert azt a pillanatot, vagy azt az állapotot használták ki erre, amikor az ember kellőképpen felemelkedett, amikor ünnepelt. Az ünnep drága volt nekünk, de nagyon drága lett a népünknek is. Amikor ünnepel valaki, akkor nem dobja meg a másik embert kővel. Amikor Istenhez emeljük a lelkünket és egymásra tekintünk, akkor képesek leszünk odakínálni arcunkat az ütésnek. Krisztus mondja: ha megütnek, fordítsd feléjük a másik arcodat is... Gyermekkorom világa mosolyogva fordította ellenségei felé az ábrázatát. A világi dolgok fölött voltunk sokan az Istenbe vetett hitünk által. Az isteni rendbe vetett naív hitünk által. Ezt a fájdalmas pillanatot szeretném megfogni, ezt az emelkedettséget, amiben mindent odaadtunk, amink csak volt...

Csizmadia Gertrúd

A Győri Egyházmegye lapja

VII. évfolyam 11. szám, 2006. november

Címlap + Impresszum + Levelezőlista + Archívum